New Life With a Wolf 16. rész

Jacob szemszöge

Téli szünet első napja. Ma indulunk Tinával Littlehallba. Tegnap már mindent bepakoltunk, amire csak szükségünk lehet. Akár hányszor csak összefutottam apámmal, az arcán félelmet láttam. Sajnáltam, hogy ezt kell kiállnia miattam, de nem volt más választásom. Vagyis lett volna, de muszáj volt magamra vállalnom a feladatot. Majd, ha hazajövünk, meglátja, hogy nem kellett volna ennyit aggódnia.

A poggyászomat kivittem a Rabbitba, majd visszamentem, búcsút venni Billytől.

- Indulnom kell – szólaltam meg.

- Rendben, fiam. De kérlek, nagyon vigyázz magadra és Tinára is. Ne feledd, mit ígértél – emlékeztetett. Megígértem neki, hogy ha valami baj történne, azonnal hazautazunk.

- Nem felejtem. Vigyázz te is magadra, és kérlek, mond meg a fiúknak, hogy figyeljenek Bellára, féltem őt. – Csak úgy tudtam nyugodtan elmenni, hogy tudtam a többiek vigyáznak rá. Nem engedhettem annak a vérszívónak, hogy kihasználja a távollétem, és lecsapjon Bellára. Én akarom kinyírni őt.

- Rendben, de szerintem, ezt nem kell nekik mondanom, hiszen tudják a dolgukat.

- Remélem – sóhajtottam. – Most, viszont már tényleg mennem kell. Szia, apu.

- Viszlát, Jake – búcsúzott ő is, majd elindultam vissza az autóhoz. Beültem, beindítottam a motort, még egyszer intettem apámnak, és már száguldottam is Tináék házához. A rezervátum utcáin nem volt egy lélek sem. Még mindenki aludt. A nap épphogy csak felkelőben volt. Halvány sugarai meg-megvilágították a kis házak oldalát.

Nem mehettem egyenesen Tináékhoz, hiszen Mrs. Hastings nem is sejtette, mire készül a lánya. Tina azt mondta neki, hogy egy barátnőjéhez utazik a szünetben. Megálltam a házuktól nem messze lévő kereszteződésnél. Az én szemeim elláttak a bejárati ajtóig, de ők nem láthattak engem. Figyeltem, ahogy Tina elbúcsúzik az édesanyjától, majd elindul felém. Megbeszéltük, hogy az utcájuk sarkán várom. Mikor odaért hozzám, könnyes volt az arca. Kiszálltam, hogy segítsek a csomagjait elrakni. Miután lecsuktam a csomagtartó tetejét, felé fordultam, és láttam, hogy még mindig sír.

- Tina – nem tudtam, mit mondhattam volna neki, így, hát magamhoz öleltem. A teste rázkódott a sírástól.

- Ne haragudj, Jake – szipogta a vállamba.

- Csss – csitítgattam. – Nem lesz semmi baj.

- Tudom, de olyan rossz…, még soha nem töltöttem a karácsony anyu nélkül, és most itt hagyom őt teljesen egyedül, hogy holmi farkassá változó embereket keressek. Akik, az sem biztos, hogy még ott élnek.

- Szerintem ott kell még lenniük. Hidd el, a falkák nem vándorolnak egyik helyről a másikra. Én már csak tudom. Mi is itt élünk már nagyon rég óta. Édesanyád miatt pedig ne aggódj, ha szerencsénk van, akkor még karácsonyra hazaérünk.

- Remélem igazad lesz – mondta, majd mindketten beszálltunk az autóba és elindultunk az úti célunk felé.

Az út változatos tájakon vezetett. Hegyeken mentünk fel és jöttünk le, kopár vidékeken hajtottunk át és még egy óriási folyó fölött is át kellett kocsikáznunk. Késő délután felé meg is érkeztünk Littlehallba. Tina emlékezett egy kis motelre, amiben megszállhatnánk esténként. Így, hát megkerestük, és kivettünk egy kétágyas szobát. Egész kényelmesnek tűnt, de úgy sem fogunk olyan sok időt tölteni benne. Mivel elég éhesek voltunk, hozattunk a helyi kis konyháról ételt. Utazás közben fel sem tűnt, hogy ennyire éhesek lennénk, de, amikor megláttunk a tányérokon elhelyezkedő spagettit, azon nyomban rávetettük magunkat. Miután végeztünk, eszembe jutott, hogy haza kéne telefonálni. Tina, gyorsan felhívta az édesanyját, hogy sikeresen megérkezett és, hogy minden rendben van, majd miután megnyugtatta Mrs. Hastings-et, hogy jó helyen van, átvettem tőle a kagylót és tárcsázni kezdtem az otthoni számunkat. Billy már az első csörgés után felvette.

- Hallo – szólt bele idegesen a telefonba.

- Szia, apu, én vagyok az.

- Oh, úgy örülök, hogy hívsz. Mi újság? Milyen volt az út? Minden rendben van veletek? – tette fel sorban a kérdéseit.

- Nyugi, apu, minden oké. Az út hosszú volt, de annál szebb. Mindketten jól elfáradtunk. Szerintem lefekszünk pár órára és éjjel elindulunk keresni őket, akkor biztosan farkas alakban lesz valamelyik.

- Jól van, de nagyon vigyázzatok magatokra.

- Vigyázunk. Viszhall, reggel még hívlak.

- Rendben, viszhall – mondta, majd letette a telefont.

Tina megágyazott és már be is feküdt az ágyba. Én is így tettem, majd lekapcsoltam az éjjeli lámpát. A holdfénye átszűrődött a függönyön, egy kis fényt csempészve a szobába. A szomszédos helyiségben hangosan szólt a tévé. Valami meccs lehetett, mert pár percenként szitkozódás hallatszódott át, olykor meg hangos ujjongás. Nemsokára Tina halk szuszogása is bekapcsolódott a hangtengerbe. Ezek szerint őt nem zavarják a szomszédból áthallatszódó zajok. Ilyenkor arra gondolok, hogy néha jó lenne normális embernek lenni. Nem lenne szuper jó hallásom és látásom, meg a többi dolog, ami a farkas léttel jár.

Pár óra múlva felriadtam álmomból. Tina már indulásra készen volt, az utolsó igazításokat végezte a lepedőjén. Idegesnek tűnt, mert hiába volt már tökéletesen összeágyazva, még mindig igazgatta a párnáját.

- Oh, felébredtél? – kérdezte, amikor észrevette, hogy nézem. – Bocs, hogy nem ébresztettelek fel, gondoltam, még hagylak pár percig pihenni. Fárasztó éjszaka vár rád.

- Nincs semmi baj. Gyorsan felöltözök és mehetünk is. – Bementem a fürdőszobába, megmosakodtam, felvettem egy nadrágot és egy pólót. Igaz, az utóbbira nem volt szükségem, de a látszatot fent kellett tartani, amíg be nem érünk az erdőbe. Miután mindennel végeztem, beültünk a Rabbitba és elindultunk az erdő irányába. A város végénél elkanyarodtam, és pár perc múlva el is értük az úti célunkat. Nem álltam meg az erdő szélénél, egy kicsit beljebb mentem, nehogy valakinek feltűnjön az autó. Nem tudhatjuk, hogy meddig leszünk itt. Amikor, úgy gondoltuk, hogy senki nem fogja látni a kocsit, megálltam, majd mindketten kiszálltunk.

Tinára néztem és láttam, hogy az emlékek előtörnek benne. Megfogtam a kezét. Arrafelé vettük az irányt, ahol annak idején a szerencsétlenség történt. Mindketten úgy éreztük, hogy onnan kell elindulnunk. Tudtam, hogy Tina fájó sebeit szaggatjuk fel ezzel, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elmenjünk arra a helyre. Úgy félórányi gyaloglás után meg is érkeztünk.

- Tina, ha nem jól érzed magad, visszakísérlek az autóhoz – szorítottam meg a kezét.

- J-jól vagyok – válasza nem volt túl meggyőző, de arckifejezése annál elszántabb volt. – És, most merre? – kérdezte.

- Nem tudom. De van egy ötletem. Átváltozok, és megpróbálok a sötétbarna farkasra gondolni, akiről úgy véljük, hogy az alfa lehet. Át kell állnom az ő falkájukba, hogy tudjak velük távolról kommunikálni. De, az is lehetséges, hogy amint meghallják a gondolataimat, rám támadnak, mert azt hihetik, hogy betolakodó vagyok. De ennek nem sok esélyét látom, mert, ha belelátnak a gondolataimba, akkor rájönnek arra is, hogy mi a valódi szándékom. Tehát, teljesen nyugodtak lehetünk.

- Remélem így lesz. Nem fognak rosszat gondolni rólunk.

- Akkor, én most megyek, és farkas alakot öltök – mondtam, majd bevetettem magam egy bokor mögé, megszabadultam a ruháimtól és már éreztem is a gerincemen végigfutó remegést. Amikor már négy lábon álltam, visszamentem Tinához.

Óvatosan megragadtam a fogaimmal a pulóvere ujját és húzni kezdtem egy nagy fához.

- Értem, itt várjalak meg – mondta, majd megcirógatta a fejemet. Én bólintottam és már rohantam is a fák törzseit kerülgetve, egyre mélyebbre és mélyebbre az erdőbe.

Erősen koncentráltam a barna farkasra, de nem történt semmi. Elég nehéz volt egy árnyképet alfámként fogadni, de minden erőmet bevetve összpontosítottam rá. Mind hiába. Hajnalig kint futkostam az erdőben, de nem találkoztam velük. Itt-ott éreztem a szagukat, de már nyomokat nem találtam. Úgy tűnik ma nincs szerencsénk. Visszamentem Tinához. Útközben visszaváltoztam és felöltöztem. Majd ahhoz a fához futottam, ahol Tinát hagytam.

- Nem találtam semmit – mondtam elkeseredetten.

- Akkor majd holnap visszajövünk – közölte Tina optimistán.

- Te fázol. Gyere, menjünk gyorsan vissza a kocsihoz – mondtam, majd szorosan magamhoz öleltem, hogy egy kicsit felmelegítsem.

Amikor beszálltunk az autóba, bekapcsoltam a fűtést és előkerestem egy plédet a hátsó ülésről. Mikor megtaláltam, jól bebugyoláltam vele Tinát.

- Lehet, jobb lenne, ha holnap, azaz ma – néztem ki a szélvédőn. A nap sugarai már feljövőben voltak. –, nem jönnél el velem. Nagyon hideg van minden este.

- Nem, Jake. Szó sem lehet róla. Azért jöttem el, hogy találkozzak velük, és ha csak egy esélyem is van látni őket, nem akarom elszalasztani.

- Rendben, de ha nagyon fázol, akkor gyere vissza a kocsihoz.

- Megígérem.

Beindítottam a motort, és visszamentünk a motelbe. Tina bevette magát a fürdőbe és vett egy forró zuhanyt. Én addig felhívtam apát.

- Szia, apu – köszöntem.

- Szia, Jake. Mi újság? Megtaláltátok őket?

- Nem, sajnos még nem. De éreztem a szagukat, szóval még tényleg nem hagyták el a várost. Este újra próbálkozunk.

- Remélem, több szerencsével jártok.

- Én is. Majd még hívlak, hogy elmondjam a fejleményeket.

- Rendben. Szia, apa – mondtam, majd letettem a telefont.

Tina kijött a fürdőből és lefeküdt az ágyra. Én is vettem egy gyors zuhanyt, majd hozattam egy kis kaját, hiszen tegnap óta nem is ettünk. Miután jóllaktunk, leültem Tina mellé az ágyra.

- Köszönöm, Jake – szólalt meg.

- Mit köszönsz? – lepődtem meg. Nem tudtam, mire célzott.

- Mindent. Hogy beavattál a féltve őrzött titkotokba. És, hogy elhoztál ide. Nagyon hálás vagyok.

- Hát, tudod, máshogy nem tudtam viszonozni, hogy segítettél bepótolni az órai munkákat – mondtam komolyan, de nem bírtam sokáig, és kitört belőlem a nevetés. Tina is csatakozott hozzám. Olyan szép volt, amikor nevetett. Két kezem közé fogtam az arcát, és a szája mágnesként vonzotta az enyémet. Már majdnem összeértek, amikor Tina elhúzta a fejét.

- Ne haragudj, Jake, de nem tehetem.

- De miért nem? – néztem rá kérdőn.

- Mert…, mert te Bellát szereted – mondta ki végül.

- De…

- Jake, látom rajtad. Ahogy ránézel, és ahogy óvód őt. És nem csak Victoriától félted, hanem mindentől. Félsz, hogy elveszíted.

- De Bella nem szeret engem, legalábbis nem úgy, ahogy én szeretném – úgy döntöttem, legjobb lesz, ha őszintén beszélek Tinával. – Ne haragudj rám, de azt gondoltam, ha esetleg közelebb kerülnénk egymáshoz, akkor talán egymásba szeretnénk. És...

- Jake, figyelj rám. Először is tudnod kell, hogy nem haragszom érte. Másodszor pedig, bolond vagy, hogy azt hiszed, Bella nem szeret viszont úgy, ahogy te akarod.

- Miből gondolod ezt?

- Figyeltelek titeket. A vak is látja rajtatok, mennyire szeretitek egymást.

- Ez igaz?

- Jake, te tényleg bolond vagy – nevette el magát. – Figyelj, ha lezártuk ezt az ügyet, és visszamegyünk Forksba, beszélj vele.

- Rendben. Ha megint Forksban leszünk első dolgom az lesz, hogy elmegyek hozzá.

- Ígéred?

- Ígérem.

Tina feljebb csúszott az ágyán és betakarózott.

- Most, pedig aludjunk. Hosszú éjszakánk lesz – mondta, majd lekapcsolta az éjjeliszekrényen álló kislámpát.

Én is befeküdtem az ágyba és már aludtam is. A nap már lemenőben volt, amikor felébredtem. Tina még halkan szuszogott a takaró alatt. Egy pillanatra átfutott az agyamon, mi lenne, ha ma egyedül mennék ki, de nem tehettem. Megígértem neki, hogy velem jöhet. Ezért odamentem hozzá és ébresztgetni kezdtem.

- Tina, alkonyodik. Készülődnünk kell – pislogva kinyitotta szemeit, majd nyújtózkodott egy nagyot.

- Rendben, összekapom magam és indulhatunk is – kiszállt az ágyból és bement a fürdőszobába.

Miután mindketten összeszedelőzködtünk, elindultunk ismét az erdőbe. Ismét farkas alakot öltöttem és bevettem magam a fák sűrűjébe. Teljes erőmből az alfára gondoltam, és csak futottam, míg a közeli város zaja el nem némult.

Ki vagy te? – hallottam egy ideges hangot a fejemben.

Jacob a nevem és titeket kereslek – megpróbáltam az ittlétem céljára gondolni.

Hogyan hallasz minket?

Három helyett négy gondolatot hallottam. De nem sokára a hozzájuk tartozó arc is megjelent. A négy farkas körbevett. Mindenfélét hallottam a gondolataikból. Az egyik meg akart támadni, de az alfa visszatartotta.

Azért hallak titeket, mert most a ti falkátokhoz tartozom – adtam meg kérdésére a választ.

Miért keresel minket?

Pár éve, ebben az erdőben megmentettetek egy lányt. És, mivel a mi törzsünk nem hallott róla, hogy mások is vannak rajtunk kívül, akik át tudnak változni, eljöttem felkutatni titeket – válaszoltam ismét.

Emlékszem arra a lányra. Az apját nem sikerült megmentenünk, de még idejében érkeztünk, hogy ő megmeneküljön. A vámpírt még akkor elintéztük. Azóta csak kettő járt erre, de ők sem élték túl. De jobbnak látjuk, ha néha kijövünk őrködni, hiszen ki tudja, milyen betolakodó téved erre. Most például, itt vagy te. Idejössz, és csak úgy csatlakozol a falkánkhoz. Honnan tudjuk, hogy a gondolataid nem átverések?

Miért szeretnélek átverni titeket? Mire lenne az jó nekem? Két dolog miatt jöttem: Az egyik, hogy a Quileute törzs szeretné, hogy szövetségesek legyünk, és hogy jobban megismerjük egymás szokásait, tapasztalatait. Sokat tanulhatna a két falka egymástól – érveltem.

És mi lenne a másik dolog?

Az a lány személyesen meg szeretné köszönni, amit érte tettetek.

Meg szeretnénk beszélni, hogy mi tévők legyünk. De, ehhez az kell, hogy nyugodtan beszélgethessünk, anélkül, hogy valaki kihallgatna minket.

Értem. Arra célzol, hogy változzak vissza. De, most én is kérdezhetném, hogy miért bízzak bennetek. Lehet, hogy, amint emberi alakot öltök, rám támadtok.

Én is válaszolhatnék erre egy kérdéssel: Miért akarnánk megtámadni?

A választ elfogadtam, hiszen, ha én nem bízok meg bennük, akkor nekik sincs okuk bízni bennem. Lehet, hogy hülyeséget követek el azzal, hogy visszaváltozom, de nem tehettem mást. Amikor ismét két lábon álltam, magamra vettem a ruháimat és vártam a fejleményeket, készen arra, hogy bármikor vissza kell változnom. Nem sokkal később négy emberrel találtam szembe magam. Ezek szerint megegyeztünk.

- Megbeszéltük a dolgokat, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy találkozunk a te törzseddel – mondta a legidősebb férfi. Úgy huszonöt év körüli lehetett, és a testén rengeteg tetoválás volt. Mind a négyük hosszú hajat viselt.

- Köszönöm.

- És a lánnyal is szívesen találkoznánk – tette még hozzá.

- Akkor szerintem siessünk. Egy nagy fánál vár az erdő szélénél – mondtam és intettem, hogy kövessenek. Emberi alakban mentünk, de így is gyorsan odaértünk. Amikor meglátott minket Tina, felcsillant a szeme. Megálltunk előtte. Tina nem tudott szóhoz jutni, ezért hát az alfa szólalt meg elsőként.

- Örvendek. Örülök, hogy megismerhetünk téged, Damien vagyok – kezet nyújtott neki. Tina remegve bár, de elfogadta. – Ők a társaim: Brandon, Aaron és Sean.

Tina mindegyikükkel kezet fogott, majd, amikor Seannal köszöntötték egymást, mindkettőjük arcán valami furát vettem észre. Tina és Sean szeme is felragyogott, és nem engedték el egymás kezét…


Kérlek, írjátok meg a véleményeteket ide vagy a chatbe!